Dr. Balogh Klára

Ki nyer a végén – avagy játszmák a párkapcsolatokban

Uncategorized

Szinte forgatókönyvszerűen ismétlődő helyzetek két ember között, amelyek vége düh, keserűség és sértettség. Ezek a játszmák, amelyek sokszor a párkapcsolatokat is mérgezik, szélsőséges esetekben tragédiához is vezethetnek. A játszmákról és az ezekből történő kiútról Dr. Balogh Klára pszichológus tartott előadást Debrecenben.

A szakember a „Szerelemcsütörtök” ismeretterjesztő előadássorozat vendége volt. A havonta tartott rendezvényen elsősorban a párkapcsolatokról, szeretetről, szakításról, hűségről beszélnek a meghívottak. Dr. Balogh Klára pszichoterapeuta, család-és pár terapeuta az emberi játszmákról és azok kivédéséről tartott előadást. Ennek rövid összefoglalóját olvashatják.

Mik azok a játszmák?

A játszmák nem tudatos emberi interakciók. Mindig ismétlődnek, szinte forgatókönyv-szerűen, ugyanúgy zajlanak le, és általában nincs jó végük. A játék jó, a játszma viszont nem, mert legtöbbször szomorúságot, dühöt és bánatot eredményez. Játszmák bárhol történhetnek, például kollégák vagy családtagok között, de nagyon gyakoriak a párkapcsolatokban is. Három szakaszból állnak: az első, a kiváltó ok, a „csali” az egyik fél részéről, amire a másik „ráharap”. A második fázis a dühöngés, a megbántódás, a veszekedés. Végül ennek lecsengése után jön a harmadik állomás: az értetlenkedés azon, hogy már megint ugyanaz lett a vége: tudhattuk volna előre, hogy ez lesz. Jobb esetben az elmélkedés arról is szól, mit rontottunk el. A jó hír az, hogy van kiút a játszmákból. A rossz hír, hogy nagyon nehéz megvalósítani.

A három énünk

Eric Berne szerint három én-állapotunk van, amelyek ösztönösek, és a különböző élethelyzetekben egyik, vagy másik „jön elő” belőlünk, akaratlanul. Ezeken rendkívül nehéz uralkodni, de a játszmák elkerüléséhez mégis erre van szükség. A három én-állapot: a szülői én, amely dirigál, kioktat, parancsol, utasít és „megmondja a tutit”. A gyermeki énünk a szabad, kreatív én, amely válaszol a szülők magatartására: vagy daccal, vagy engedelmességgel. A felnőtt énünk a higgadt, átgondolt és tapasztalt szemléletünk, reagál az „itt és most” helyzetekre. Meghallgatja a szülői és a gyermeki ént is, ezek alapján végül megfontolt és bölcs döntést hoz.

Játszmák: a „félrecsúszott ének” párbeszéde

A párkapcsolat két felnőtt személy „szövetsége”. Játszmák akkor keletkeznek, amikor nem a két felnőtt énünk kommunikál egymással, hanem elcsúsznak a szintek: az egyik félből a felnőtt én szól, amelyre a partner gyermeki énje reagál. Ebből a helyzetből pedig óhatatlanul konfliktus származik. Az egyik fél felnőtt énje megbántja a másikat, előhozva annak gyermeki dacos énjét. Így egy egyszerű kérdésből is komoly vita keletkezik.

A kivezető út lépései

Ahhoz, hogy megtaláljuk a kiutat a minden résztvevőt felőrlő játszmákból, elemezni kell annak minden részletét. Az első lépés, hogy megnézzük, mi az a „csali” a másik magatartásában, amire én „harapok”, és mi az én „csalim”, amire a másik „harap”. Végig kell gondolni, melyik énem nyilvánulhatott meg a vita hevében, melyik énjét „találtam el” a másiknak. Hogyan viselkedett volna az én felnőtt énem, és hogyan az ő felnőtt énje. Ez az elemzés a dolgok könnyebbik része. A második lépés elgondolkodni azon, mit lehetne másképp csinálni. El kell határozni: mostantól mást fogunk mondani, tenni, ha észleljük a „csali” megjelenését, és a játszma beindulását. Ez viszont nagyon nehéz, hiszen gyermekkorunktól belénk rögzült minták alapján cselekszünk, és reagálunk dolgokra.

A felnőtt én előtérbe helyezése

A felnőtt énjét kell előtérben tartania mindkét félnek, ezen a síkon kell kommunikálniuk. Higgadtan és nyugodtan elmondani a másiknak, mi a mi igénye, mit szeretne, és milyen hatást vált ki benne, ha nem ez történik. Éreztetni kell a másik felelősségét, de nem kioktató stílusban, nem minősítve őt, és nem megbántva. A két felnőtt énnek empatikus módon meg kell próbálnia megérteni a másikat. Mindez azért nehéz a gyakorlatban, mert a jó szándék ellenére is nagyon könnyen félrecsúszhatnak a dolgok. Egy rosszul sikerült hangsúly is azonnal eltolhatja a párbeszédet a szülői és gyermeki én kommunikációjába. Még a jó szándékú bátorítás és a dicséret is félreérthető, hiszen azt érezheti a megdicsért fél, hogy kisgyermekként tekintünk rá, lenézzük őt.

Káros játszmák

A játszmákat nem lehet kikerülni, azok az élet részei, de nem mindegy, mennyire károsak. Vannak veszélyes, akár tragikus véghez (betegséghez, halálesetekhez) is vezető játszmák, amelyeket mindenképpen abba kell hagyni. Ilyenkor a felek akaratuk ellenére, tudattalanul is kikészítik egymást. „Jó játszmatársat” kell választani, akivel nem ez történik. A problémák sok esetben a „játszmatárs” távozásával sem oldódnak meg, de mégis végig kell gondolni, milyen veszteség és milyen nyereség származik a játszmák feladásával, az azokból történő kilépéssel. Ebben az esetben a kilépő fél vállal felelősséget, a másiknak esélyt adva arra, hogy egyedül, magában átgondolja a dolgokat.

„Új szerződés”

Ha két ember végül mégis úgy dönt, hogy együtt akar maradni, akkor közösen, higgadtan leülve elemezniük kell a játszmáikat. Ehhez tisztában kell lennünk a saját szerepünkkel, azokkal, tudniuk kell, mik a „csalik”, és ezek alapján egy „új szerződést” kell kötni, kizárólag a két „felnőtt-én” között. Olyat, ami nem a játszmákról szól. Ez kompromisszumok alapján lehetséges. Felnőttként elmondania mindkét félnek, mik az igényei, mit tud adni, és mit vált ki belőle a másik viselkedése, a „csali”. A játszmákat csak a felnőtt-én szintjén lehet megoldani, kellő bölcsességgel és rálátással. Természetesen nincs mindenkire és minden helyzetre érvényes „recept”, sok esetben érdemes szakember segítségét is igénybe venni.

Kenyeres Attila